A magyar külpolitika az elmúlt 19-20 év, tehát a rendszerváltozás óta eltelt időszak sikerágazata és ez a külpolitika egy szűkebb területére, az Európa-politikára is elmondható. Magyarország Európai Uniós csatlakozása, az e körül folyó viták és a háttérben meghúzódó motívumok azonban nem teszik ennyire egyértelművé, hogy a bal- és jobboldali politikai elit teljesen egyetértett volna a kilencvenes években e fontos, az ország sorsát várhatóan és vitathatatlanul évtizedekre meghatározó kérdésben. A disszertáció alapvető célja annak igazolása, hogy Magyarország integrációs politikája egyrészt lineáris folyamatot ölelt fel, azaz amennyiben egy ország úgy határozott, hogy felvételét kéri az Európai Unióba, akkor olyan pályára került, amely egyenesen vezetett a tagságig, arra érdemi befolyása nem lehetett, azt gyorsítani, vagy más módon befolyásolni nem tudta. Másrészt fontos és vizsgálandó szempont az is, hogy a két kormányzati periódus (Antall- és Horn-kormány) Európa-politikájában a szólamokon túl nem mindig a folytonosság dominált, és ez döntően a két ideológiai tábor kiinduló pontjában eredendően meglévő különbségekre vezethető vissza. Ez és még sok más tényező sokszor gyengítette a magyar álláspont képviseletét és hitelességét. Egy olyan országban, ahol minden és annak ellenkezője is megkérdőjelezhető, ez nem is olyan furcsa kijelentés. A disszertáció több feltevésből indult ki, ezért többes célja van: a) a nyugat-európai szövetségi rendszerekhez, és jelen keretek között elsősorban az Európai Közösséghez való csatlakozás szándéka az elhatározás pillanatától és annak az EU részéről történő elfogadásától fogva (1991) már nem magyar kormányzati kérdés volt, hanem egy előre meghatározott útiterv (road map), amelynek a befolyásolására a csatlakozni kívánóknak már nem volt érdemleges befolyásuk, b) az első két kormány Európa-politikája és az EU-hoz fűződő viszonya eltérő volt a vizsgált időszak alatt és bár sok hasonlóság volt megfigyelhető elvekben és tartalomban egyaránt, mégsem nevezhető minden tekintetben ...
