Ha időről időre fel is merül az új Közel-Kelet (new Middle East) víziója,1 az arab–izraeli kapcsolatokat vizsgáló tudományos kutatások középpontjában évtizedeken keresztül a felek közötti háborúk, konfliktusok, nézetkülönbségek, a különféle megállapodási kísérletek, illetve az izraeli–palesztin kapcsolatok állnak.2 Nem véletlenül: Izrael és az arab világ államai között annak ellenére korlátozottnak mondhatók a politikai és társadalmi kapcsolatok, hogy egy térségben, egymás szomszédságában léteznek. Izrael függetlenségének kikiáltását (1948) a kezdetektől bojkott kísérte az Arab Államok Ligája (Arab Liga) országai részéről, amennyiben az utóbbiak igazságtalannak érezték az ENSZ felosztási tervét (1947), majd az első arab–izraeli háború következményeit, a palesztin nakbát.3 Ezt követte az 1967-es háború, a Sínai-félsziget, a Golán-fennsík, Kelet-Jeruzsálem, Ciszjordánia és a Gázai övezet megszállása, illetve az arra válaszul Kartúmban megfogalmazott „három nem politikája”, amelynek szellemében a 22 arab állam közösen állt ki amellett, hogy nem ismerik el Izraelt, nem tárgyalnak Izraellel és nem kötnek vele békét.4 Az Arab Ligának Izrael tulajdonképpen sokat „köszönhet” – hiszen részben kirekesztésének következtében fő kereskedelmi partnerei a világ nyugati felén találhatók, nemzetgazdasága pedig szervesen kapcsolódik a világkereskedelembe –, az elutasítás e kollektív politikája tehát nem állta ki az idő próbáját. Az évek során Izrael békeszerződést kötött először Egyiptommal5 (1979), majd aláírta az oslói megállapodásokat a palesztin nép képviseletére jogosult Palesztin Felszabadítási Szervezet tel (PFSZ, 1993), végül békeszerződést kötött Jordániával is (1994). Ennek ellenére a politikai megállapodások nem eredményezték sem a bilaterális arab–izraeli kapcsolatok elmélyülését/kiterjedését, sem más arab országokkal kötött egyezményeket nem vontak maguk után. Miközben a palesztin kérdés, illetve a nemzetközi terrorizmus kapcsán folyamatos a diplomáciai és hírszerzési egyeztetés Izrael, Egyiptom és Jordánia között, a gazdasági-társadalmi kapcsolatok korlátozottnak mondhatóak még ezen országok esetén is. Tény, hogy az 1990-es évek változásai (elsősorban az oslói békefolyamat)6 már nagyobb teret nyitottak a politikai közeledésre Izrael felé: a Jordániával kötött 1994-es békeszerződés mellett Szíria és több Öböl menti állam is óvatos lépéseket tett Izrael felé, azonban a részben titkos kapcsolatkeresésnek a második intifáda (2000) kirobbanása véget vetett.7 Ettől függetlenül Izrael informális kapcsolatai a távolabbi Öböl-térségbeli arab országokkal a hivatalosnak tekinthető „radar” alatt maradtak, és olyan témákra korlátozódtak, mint a vízgazdálkodás, illetve a terrorizmus elleni küzdelem. Az Izraellel szomszédos államok közül két országgal a mai napig nem sikerült békeszerződést kötni a fennálló területi viták (Szíria vonatkozásában a Golán-fennsík; Libanon kapcsán kisebb jelentőségű területi kérdések, mint a Seba-tanyák hovatartozása), valamint a politikai ellentétek miatt. 1999-ben az Arab Liga tagjaként Mauritánia elismerte Izrael Állam létezéshez való jogát, megtörve a „három nem politikáját”, azonban az országban lezajlott politikai változások eredményeként tíz évvel később, 2009- ben visszavonta a nyilatkozatot. Ebben nagy szerepet játszott a 2009-es gázai háború. Ilyen előzmények alapján nem kis meglepetést keltett, amikor 2020. szeptember 15-én a tágabb közvélemény is értesülhetett arról, hogy a Fehér Házban aláírták az ún. Ábrahám-megállapodásokat, mely kifejezés egyrészt utal egy közös nyilatkozatra, másrészt az annak elfogadását követően aláírt bilaterális megállapodásokra. Utóbbiakat egyik oldalról Izrael, másik oldalról az Egyesült Arab Emírségek (United Arab Emirates, UAE), Bahrein, majd később Marokkó és Szudán írta alá. Ezzel hatra – ha a PFSZ-t és az oslói megállapodásokat is számoljuk, hétre – nőtt azon térségbeli aktorok száma, amelyek kétoldalú megállapodás formájában normalizálták kapcsolatukat Izraellel. A fejlemények jelentőségét a 22 tagot számláló Arab Liga évtizedeken keresztül vallott hivatalos politikájának tükrében lehet megérteni, amely hozzáállás hosszú ideig meghatározta Izrael térségbeli helyzetét, kirekesztettségét – anélkül azonban, hogy a hivatkozási alapként szolgáló palesztin kérdést megnyugtatóan sikerült volna rendezni. Ellenkezőleg, napjainkra a palesztin államiság ügye talán távolabb van a realitástól, mint 1967-ben lehetett. Nem véletlen, hogy az Ábrahám-megállapodások aláírását követően az Arab Liga elutasította azt a palesztin javaslatot (követelést), hogy ítélje el az Izrael és az Egyesült Arab Emírségek közötti megállapodás aláírását.8 Tanulmányunk célja az Ábrahám-megállapodások elemzése, illetve jelentőségének értékelése. Ehhez első lépésben bemutatjuk a dokumentumok tartalmát, majd áttekintjük az aláíráshoz fűződő különféle érdekeket. Ezt követi annak ismertetése, hogy a nemzetközi közösség főbb aktorai hogyan fogadták a megállapodásokat. A Konklúzió egyben összegzés is, illetve lehetőséget ad a megállapodások jelentőségének megvitatására.
